A kábítószer-mítoszok a kolumbiai fegyveres konfliktus történetében

Évtizedeken át a politikusok és újságírók a kolumbiai polgárháborút (1964–2016) a kábítószer-kereskedelem problémájaként ábrázolták. Ezzel a konfliktus politikai és társadalmi dinamikáit arra a narratívára redukálták, miszerint a FARC nem más, mint egy kábítószer-kartell, egy narkoterrorista szervezet, amely politikai mozgalomnak álcázza magát. Ez a „kábítószer-ellenes háború” elsődleges ürügyként szolgált az Egyesült Államok kiterjedt beavatkozásához a kilencvenes évek végén, amelynek eredményeként Kolumbia az amerikai katonai segélyek egyik fő kedvezményezettjévé vált világszerte.

A Review of International Studies folyóiratban nemrég megjelent War of Movement című cikkem alapján a jelen szövegben meg kívánom magyarázni, miért értelmezi félre a fenti megközelítés a konfliktust, és milyen okokból, valamint milyen módon súlyosbodott az.

A cikk ellentmond annak az elképzelésnek, hogy a kolumbiai háborút „belső konfliktusként” kell értelmezni, ami a biztonsági, konfliktus- és békekutatásban uralkodó kategória. Ehelyett a konfliktus eszkalációját alapvetően nemzetközivé vált folyamatként értelmezi, amelyet a globális kapitalizmus egyenlőtlen és összetett fejlődésének dinamikája, valamint Kolumbia 1990-es évekbeli neoliberális reintegrációjának erőszakos folyamata határoz meg. Ez az új értelmezés a figyelmet a kétes morális narratíváról – miszerint a FARC egy kábítószer-kartellé „süllyedt” – egy mélyebb, a konfliktust meghatározó gazdaságpolitikai dinamikára tereli.

A konfliktus gyors eszkalációját a kilencvenes években egy passzív forradalmi projekt1 indította el, amely a strukturális alkalmazkodásra irányult, és amelyet az az elit tervezett, amely tönkretette a vidéki megélhetést, széttöredezetté tette az állami hatalmat, és Kolumbia vidéki területeit a globális kapitalizmus csatatérévé változtatta. Csak ezekben a gazdaságpolitikai átalakulási körülmények között vált stratégiailag megvalósíthatóvá a FARC számára az átmenet egy mozgóháborúba2, amely 1998-ban végül egzisztenciális fenyegetéssé vált az állam számára.

Válaszul a hetvenes évek óta a termelés felgyorsult transznacionalizációja által előidézett kényszerekre és lehetőségekre a kolumbiai elit a kilencvenes évek elején – elsősorban César Gaviria liberális kormánya alatt (1990–1994) – belement az állam strukturális átalakításának projektjébe. Ez a projekt egy passzív forradalom logikáját követte, amely korlátozott reformokat ötvözött az alárendelt csoportok bevonásával a kapitalista fejlődés helyreállításába az ország gazdaságpolitikai megnyitása és a nemzetközi felhalmozási ciklusokba való erőteljesebb beilleszkedés révén. Míg ezt a projektet a politikai elit a „modernizáció” kezdeményezéseként ünnepelte, a valódi cél az volt, hogy a kolumbiai államot a globális kapitalizmus fejlődési dinamikájához igazítsák.

Bár ennek a passzív forradalomnak az volt a célja, hogy a változó nemzetközi politikai-gazdasági feltételek között helyreállítsa az uralkodó osztály hatalmát, a konfliktusok terét oly módon változtatta meg, hogy végül csak tovább fokozta a feszültségeket. A „gazdasági nyitás” a kolumbiai fejlődési modell alapvető átalakulásához vezetett, ami a vidéki lakosságot egyre sebezhetőbbé tette a külföldi versennyel szemben. A biztosítékok és az alapvető támogatások leépítésével az alárendelt társadalmi csoportok egy agresszív piac kényszerével szembesültek, ami rablást, szegénységet és kitelepítést eredményezett. Ez egy nem hivatalos hadüzenetet jelentett a kistermelők osztálya ellen, amelyet egy hatalmas narkoburzsoázia kihasznált és fokozott, azáltal, hogy a gazdasági deregulációt arra használta fel, hogy egy erőszakos „ellen-agrárreform” folyamaton keresztül, hatalmas földrablással tisztára mossa a tőkét.

A gazdasági liberalizáció és az ellen-földreform romboló hatásainak fényében a földművesek egyre inkább a koka kereskedelmi termesztésére álltak át, amely a hagyományos jövedelemforrásokhoz – mint a kávé, a burgonya, a kukorica vagy a banán – képest fenntarthatóbb jövedelmet biztosított. Ezt a változást nem a „kapzsiság” és nem a „neheztelés” váltotta ki: ez egy osztályalapú ellenállási és túlélési stratégia volt.

A kistermelők saját kezdeményezésükre alkalmazkodtak a változó strukturális körülményekhez, és így a kilencvenes években hatékony társadalmi mobilizációs dinamikát hoztak létre. A marginalizált vidéki területeken így új küzdelmek és közösségek alakultak ki, mivel a városokban romló életkörülmények a munkanélkülieket és az informális szektorban dolgozókat arra késztették, hogy csatlakozzanak a vidéki kokatermelők soraihoz.

A „drogháború” – amely leginkább a növényirtó vegyszerek légi permetezésében nyilvánult meg – fokozta a neoliberális átszervezés strukturális erőszakát. Ez a permetezés azonban nem csak a kokatermesztő mezőket érintette, hanem az ivóvízellátást, a talajt és a mezőgazdasági önellátást is, és így de facto kémiai háborúvá vált a vidéki közösségek ellen. Összességében ez a dinamika a társadalmi osztályhoz tartozás identitásainak újjáalakulásához vezetett, és sok kistermelőt arra késztetett, hogy erősebben azonosuljon a FARC lázadásával.

A FARC marxista perspektívából értelmezte ezt a helyzetet, azáltal, hogy a kistermelők kokatermesztés felé történő átállását a kapitalizmus általánosabb és globális válságának tüneteként tekintette, amely a földelosztás rendkívüli egyenlőtlenségében és az osztálykizsákmányolásban gyökerezett. Ahelyett, hogy a kokát kriminalizálta volna, a kábítószer-kereskedelmet a kapitalista termelés bármely más szektorához hasonlóan kezelte, és így adóztatásnak és szabályozásnak vetette alá. Ezzel a FARC nemcsak új bevételi forrást biztosított politikai-katonai projektjének finanszírozásához, hanem egy új társadalmi bázist is a leigázott földművesek körében, amely a strukturális és közvetlen erőszak hatására folyamatosan növekedett.

Ennek ellenére a FARC kilencvenes évekbeli gyors növekedése nem magyarázható kizárólag az új bevételi forrásokkal és a parasztok növekvő támogatásával. A strukturális neoliberális átszervezésnek szélesebb körű hatásai is voltak. Ezen passzív forradalom projektjén belül új feszültségek alakultak ki az uralkodó osztály különböző frakciói között, ami csak tovább súlyosbította a már amúgy is növekvő hatalmi válságot. Míg egyesek egy modernizáló, technokratikus és globálisan orientált elittel szövetkeztek, amely elkötelezett volt a liberális-demokratikus intézmények és az USA által vezetett világrendbe való integráció mellett, mások – főként a nagybirtokosok körei – mélyen belekeveredtek az illegális gazdasági szektorokba, és egyre inkább aggódtak a gerillák előrenyomulása miatt. A neoliberális projekt tehát sem a hatalmi viszonyok stabilizálására, sem az uralkodó hatalmi blokk legitimitásának biztosítására nem volt képes. Az állami projekt ezen belső törései az uralkodó osztály egyes részeit arra késztették, hogy egyre inkább kényszerintézkedésekhez folyamodjanak, ami végül a politikai osztály és a civil lakosság részéről a paramilitáris terror támogatásában is megnyilvánult.

Ebben a változékony helyzetben Antonio Gramsci mozgóháború koncepciója irányadónak bizonyul a FARC előrenyomulásának magyarázatában. Gramsci a mozgóháborút az állami hatalommal való közvetlen konfrontációként értelmezte, amelyet az autoritás válsága tett lehetővé, amelyben az állam egyre inkább kényszerrel, mint hegemóniával kormányoz. Ezt megkülönböztette a pozíciós háborútól, amelyet a politika és a civil lakosság körében egy ellenhegemónia kiépítésére irányuló hosszú távú stratégia jellemez, és amely inkább a támogatásra, mint az erőszakra épül.

A legitimitás összeomlásával és az állam széttöredezettségével új stratégiai lehetőségek nyíltak meg a FARC számára. A szervezet ezután stratégiai offenzívába lendült, amelynek középpontjában a kiterjedt toborzás, a területi terjeszkedés és a kolumbiai állam elleni egyre inkább hagyományos katonai műveletek álltak. Ennek során operatív folyosókat hozott létre Bogotá elfoglalása érdekében.

Ennek megfelelően a konfliktus eszkalációja nem egy „kartellizáció” eredménye volt, ami egy depolitizáló fikció. Ez elhomályosítja a konfliktus politikai és nemzetközivé vált gazdasági alapjait, és mentesíti az uralkodó osztályokat a felelősség alól. A háború az elit által kidolgozott passzív forradalmi projekt miatt fokozódott. Ez támadást indított a társadalom alárendelt csoportjai ellen, széttöredezetté tette a társadalmi rendet, és hatalmi válságot váltott ki az integrált államban, ami egyáltalán lehetővé tette a FARC gyors terjeszkedését. Gazdaságpolitikai kontextusában a háború feltárja azt, amit a hivatalos narratívák el akartak rejteni: a politikai erőszak nem eltérés volt a kapitalista modernizációtól, hanem a passzív forradalom projektjének lényeges eleme, amelyen keresztül a kapitalista modernizációt érvényesítették.

1. A „passzív forradalom” Gramsci fogalma. Az elit által irányított radikális átalakítást jelenti, amely mélyrehatóan megváltoztatja a társadalmat anélkül, hogy maga a lakosság lenne a hajtóerő.

2. A „mozgó háború” a hadtudomány fogalma, amelyet eredetileg a klasszikus hadseregekre szántak. A FARC esetében a gerillaegységek mozgósítását és nagy területen történő koordinációját írja le. Ezek az egységek már nem csak helyi szinten vagy védekezően működnek, hanem stratégiailag mozgékonyak, képesek gyorsan áthelyezkedni több régió között, és egyszerre több fronton is harcolni. Az alábbiakban a fogalmat gramscii perspektívából is elmagyarázzuk.

Írta: Oliver Dodd

Forrás: Rebelion